Kezdet

Szólhatnék pár szót a munkáról, elvégre nem élhetünk úgy, hogy ne legyen életünk meghatározó része. Tisztelet a kivételnek, a bíborbanszületetteknek, kik ezüstvillával a szájukban lépnek csodálatos világunkba és megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy dúskáljanak a jóban, anélkül, hogy kisujjukat mozdítanák valamiért. Dolgoznak helyettük a rabszolgák.
Szóval kezdem a legelején. Ha úgy vesszük, akkor gyerekkorunkban az első "munkahelyünk" az óvoda. Ott már feladataink vannak, egyfajta munkát kell végezni, vége a szabadságnak, annak, hogy nem kell megtenned, azt, amit nem akarsz. Mikor elvittek első nap az óvodába, sírtam, ordítottam, nem akartam menni. Szerencsémre olyan kedves, fiatal óvonénim volt, aki tudta első perctől, hogy hogyan kell bánni egy síró kisgyerekkel. Odaadta a négyszínű golyóstollát, ami akkoriban újdonságszámba ment, és amit el is rontottam rögtön. :) A szüleim kellett vegyenek egy másikat helyette. De arra jó volt, hogy más színben tüntesse fel előttem az óvodát. Megszerettem az óvonénit, barátkoztam a kispajtásokkal, egyszóval szerettem odajárni. Már nem emlékszem sok mindenre, a feledés homályába merültek óvodás éveim örömei és bánatai. Néhány régi fénykép maradt csupán, ami felidézi, gyerekkorom eme korai szakaszát. Azért "szerelmek" is szövődtek ám: anyja mesélte, hogy mivel nem rajzoltam túl jól, egy göndörhajú, jóképű fiúcska átölelve a derekamat, mutatta, hogy hogyan kell rajzolni. :) Szerepléseink alkalmával pedig, sok fiúcska kérte, hogy fényképet készítsenek rólunk, holott nekem nem mindegyik mellett volt kedvem bájologni. Látszik is a képeken. :D
Bár nem indult napfényesen ez az első "munkahelyem", mégis megszerettem, mert olyan személyek vettek körül, akik tudták, hogyan szerettessék meg velem. Ezért örök hálával tartozom azoknak, akik lehetővé tették számomra a boldog óvodai éveket, nagy szeretettel gondolok vissza kedves óvonénimre.