"Ilyenkor - így karácsony táján - a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok: mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése."
(Fekete István)
Már megint karácsonyhoz közeledvén tör rám a nosztalgiázás meg a nyafogás. Szomorú éven vagyunk túl. Tavaly december 17-én, 4 évig tartó hősies küzdelem után, a sógornőm megadta magát a ráknak, és egy olyan helyre távozott, ahol nem szabdalják testét évente többször is, nem kínozzák három hetente kemóterápiával, analízisekkel, CT-vel, állandó rettegésben tartva, hogy most vajon milyen lesz az eredmény, vajon melyik szervet támadta meg a betegség. Minden harcot megvívott, ami elé az orvostudomány állította, és, hogy mégsem ő került ki győztesen, az nem az ő hibája volt. Szomorú karácsony volt a tavalyi, de az idei is az, hiszen május 9-én édesapám is elment édesanyámhoz és a többi rokonhoz, baráthoz, akik már jó ideje abból a másik világból tekintenek le ránk. Már nem fogjuk annyian körülülni a karácsonyi asztalt, csak ketten leszünk a párommal és emlékezünk...Már csak kettőnknek főzzük a finom, karácsonyi ételeket: húslevest házi tyúkból, töltött káposztát, süteményeket. A testvérem nem jön haza, tavaly sem jött, hiába hívtuk, ne legyen egyedül, de azt mondta, nem bírja ki, ha karanténba zárják, hiszen akkor még dúlt a covid-őrület. Elutazott egy másik városba, hogy ne legyen egyedül a lakásban, ahol szeretett feleségével annyi éven át éltek, de a gyász mindenhova elkíséri, bárhova is menjen. Azt nem lehet kitépni a szívből. Az ünnep már nem olyan, mint régen volt, nekünk sajnos nincs nagy családunk, akikkel eltölthetnénk, gyerekeink sincsenek, csak a testvéremnek egy lánya az első feleségétől, aki sajnos 37 éves kora ellenére megmaradt egy 10-12 éves értelmi színtjén. Tehát unokában, vérvonalunk továbbvitelében egyikünk sem reménykedhet. Büntetés vagy áldás ez számunkra? Sosem tudjuk meg. Hacsak nem valami régmúlt életeinkben elkövetett bűneinkért vezekelünk, vagy pusztán ezt az életet választottuk magunknak leszületésünk előtt. Vagy csak elvétettük életútunkon a "jelzőtáblákat" és más irányba kanyarodtunk, mint amerre kellett volna. Lány unokatestvérünk, Julcsi, idegenbe szakadt, de megtalálta útját, jóllehet részeges és valamilyen szinten unokatestvérhez ment férjhez. Két szép fia született, már érkezik az első unoka is. Mikor Ferkó udvarolt Julcsinak, nagymamánknál volt elszállásolva, és úgy leitta magát, hogy bepisilt az ágyba. De nem számított, Julcsi úgyis férjhez ment hozzá, mert feltett szándéka volt ebből az országból elmenni. A helyzet azután sem változott, Ferkó részeges maradt, de Julcsit vígasztalta két szép, sikeres fia. A kisebbik fiú keresztelőjén, miközben folytak az előkészületek a férje ült a garázsban, egyenesítette a szegeket, és a keresztelőre szánt sört mind megitta. Mikor kerestük az ebédhez a sört, hát volt sör nincs sör. :) Akkori látogatásomkor megmondta, hogy ha nem lenne a két gyerek, otthagyta volna a férjét. De az élet ment tovább, a fiúk felnőttek, sikeresek lettek, megnősültek, házat építettek, az öregek maradhatnak az emeletes házban, amit egy életen át építettek. Majd jó lesz az unokáknak, lesz mit örököljenek. Julcsit ha én nem hívom fel, akkor ő engem biztos nem fog megkérdezni, élek-e halok-e. Jól mondják, ha valaki kívűl esik az érdeklődési körödön, vagy utolsó helyen van a prioritási listádon, akkor biztosan nem keresed a társaságát, nem szakítasz időt rá, hogy megkérdezd hogy vagy, csak úgy minden érdek nélkül. Édesapám halála után, egyszer meg nem kérdezte, hogy vagyok, augusztusig, amikor jöttek haza látogatóba, és kellett volna némi tanács, hogy milyen úton jöjjenek, hová menjenek pár napra nyaralni. Utána sem jelentkezett többet, én hívtam fel szeptember végén, megegyeztünk, hogy legalább havonta egyszer beszélünk, vártam november végéig, akkor felhívtam... Ha karácsony előtt felhívom, akkor beszélünk, ha nem , akkor majd jövőben, ha hívom... Pedig az évek során mindig küldtem a fiúknak is ajándékot, mikor érettségiztek akkor is, igaz, az esküvőjükre nem adtam semmit, hiszen meghívót sem kaptam. Fiú unokatestvérünk, Laca, itt él a városban, de elég nagy a korkülömbség közöttünk, nem játszottam annyit vele gyerekkorunkban, mint Julcsival, akivel sülve-főve együtt voltunk, ezért is esik néha rosszul ez az egész érdektelenség. Laca olyan nőt vett feleségül, akinek az anyja néhány hónap udvarlás után falhoz állította Lacát, hogy nyilatkozzon, vagy elveszi Ankát feleségül vagy le is út-fel is út . Így hát Laca megnősült, Anka bekerült vidékről a városba, és akit csak lehetett mindenkit megtáncoltatott, apóst-anyóst, férjecskét, és vége volt az életüknek, ha nem úgy járták, ahogy ő fújta. Született egy kislányuk, Nóci, aki most már felnőtt lány és készül férjhez menni. Anka az évek során minden barátot és rokont elmart Laca mellől, mellette senki nem maradhatott meg, így hát velü sem vagyunk a legjobb viszonyban. Neki az volt a fontos kit hogy lehet kihasználni, megnyúzni, hogy eltartassa magát, ne kelljen dolgozzon. Nem is dolgozott sokat, Lacának a szülei eltartották őket, mert Lacát is kiette a jobban fizető munkahelyeiről, mert ott kellett kiszállásra is mennie és őnagysága féltékeny volt. Most, túl az 50-en, Lacának olyan munkahelye van, ahol, bár kézbe kap pénzt, de hivatalosan minimálbérrel van alkalmazva, és még a munkaideje sem 8 órás, hanem csak 4. De a vérvonaluk biztosítva van, Julcsinak is, Lacának is. Mi ketten a tesómmal, magányos farkasok maradtunk. Nem okolok senkit semmiért, bizonyára bennem is van jócskán hiba, hogy így alakultak a dolgok. Néha bánom, hogy nem igyekeztem jobban, hogy legyen nekem is normális családom, férj, gyerekek. De most már ez késő bánat. Ha lesz karácsonyfánk, a párommal és a macskával fogunk alatta ülni. :)