Újra karácsony táján...

Ilyenkor - így karácsony táján - a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok: mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése."
(Fekete István)

Úgy látszik, mindig így karácsony táján jön rám az írhatnék. Talán, mert minden ünnep közül a karácsony állt és áll legközelebb a szívemhez. Csodás karácsonyok, havas, fényes, varázslatos, családi ünnepek. A Fény elbűvőlő megszületése.
Emlékszem, mindig összegyűlt a család karácsonykor. Persze mindig csak nálunk. 11-en ültünk Szenteste a hófehér damasztabrosszal megterített ünnepi asztal mellé. Anyja, Apja, fiútestvérem, anyai nagymamám, apai nagyszüleim, nagybátyám, nagynéném, a két unokatestvérem (egy lány, egy fiú) és jómagam. Amíg anyai nagymamám élt mindig ő főzte a karácsonyi menűsort, az elmaradhatatlan töltött káposztát, húslevest, sültet, a többféle sós és édes süteményt. Anyja néha háborgott, hogy miért mindig nálunk kell legyen a karácsonyi díszvacsora, miért ne mehetnénk egyszer legalább a sógoráékhoz. De az soha az életben nem történt meg, hogy a 30 év alatt egyszer is meghívtak volna magukhoz karácsonyozni. Mama csítitotta anyját: hagyd csak, fiam, amíg nekem van erőm és egészségem, elkészítem a karácsonyi étkeket, hívd meg őket te, a karácsony a család ünnepe, legyünk mind együtt. És együtt ünnepeltünk sok-sok éven át.
Miután mama eltávozott közülünk, már szűkebb családi körbe ünnepeltünk. Mi is felnőttünk, a testvérem külföldre költözött, megnősült, nekem még nem volt párom. Vagy ötön ünnepeltünk, ha ők hazajöttek külföldről, ha nem akkor hárman. Most már anyja sincs velünk 10 éve...
Emlékszem egy régi karácsonyra. Zserbót sütöttem. Volt egy nagyon jó receptünk, isteni ízvilággal. Szegény apai nagyanyám mindig azt mondogatta: jaj kisunokám, ez olyan finom, mint egy torta. Tényleg finom volt. Jó volt a tésztája, benne az a drága jó aranysárga, házi baracklekvár, a diótöltelék, és mivel én indulásból utáltam azt a keserű kakaómázt, amit mindenki készített rá akkoriban, olvsztott tejcsokival vontam be. Remek volt. Most is érzem számban az ízét. Sokszor mondogattuk anyjával, minek elrontani egy finom süteményt azzal a rettenetes kakaómázzal? Szóval, elkészült a zserbó, kivettem a forró tepsit a lerből, s rá kellett volna borítani a süteményt egy deszkára, hogy hűljön ki. Hárman voltunk a konyhában, mama, anyja és én. Ahogy az már lenni szokott, hogy sok bába közt elvész a gyermek, nem tudom mit csináltunk, de a tészta kiborítása olyan szerencsétlenül sikerült, hogy valahogy anyjának a nyakába került. :) Tartotta a deszkán, s közben az egész a nyakába csúszott, onnan pedig lezuhant a földre, s mind szétment. :D Akkor sem és most sem tudom, hogyan történhetett. Persze én végtelenül elkeseredtem, lehet bőgtem is, hogy a finom zserbó eltaknyolt a linoleumon. Persze újat sütöttem, de amit fölkaptunk a földről, házi használatban megettük. :) Sokáig emlegettük a nyakbacsúszós, szétplattyant zserbó esetét. Tulajdonképpen, valahányszor zserbót látok, mindig eszembe jut ez az eset.
Karácsony után, mikor esténként kimentünk sétálni, ropogott a csizmánk talpa alatt a hó, olyan finom télszag volt, az ég mélyfekete, teleszórva csillagokkal. Úgy szerettük anyjával nézni az ablakokban látszodó feldíszitett fenyőket. Olyan szép volt. Csillogtak-villogtak, sziporkáztak.
Manapság is elnézem az ablakokat, sötét, téli estéken, de alig látni fenyőket. Nincs ropogó hó, nincs télszagú levegő, nincsenek sziporkázón fénylő fenyők, nincs meghittség...